Tedd meg! Most tedd meg!
Telefonnal a zsebemben, egész nap a HÍRre vártam.
Már az is erőmön felülinek tűnt, hogy végezzem a dolgom. Hogy ne legyek ott vele. Hogy ne ott legyek... vele.
Tudom, tudom, hallom jó Anyám szavait: Kislányom, ez az élet rendje. Felnőtt, el kell engedned. Senkihez sem foghatóan értékes ember és én nagyon büszke vagyok rá! Te pedig a lehető legjobb édesanyja vagy. Mindent jól csináltál, látod, milyen remekül megállja a helyét az életben. Szeretik, elismerik és megbecsülik, ő pedig imádja, amit csinál. Minden arannyá változik a kezei között, bármi, amibe belefog, sikerre ítéltetik. Eddig minden gondolatát megvalósította, tűzön - vízen keresztülvitte legvadabb elképzeléseit, minden, földtől elrugaszkodott álmát, vágyát. Nem ismerek hozzá hasonlót, csak téged...
Tudom Anya, tudom, hogy igazad van, és nagyon igyekszem eszerint megélni. Felnőtt, saját útját járja. Többnyire ezt gondolom...
Belső hitem, minden szeretetem és a legjobb tudásom szerint - ami menet közben rendelkezésemre állt -, nevelgettem és mostanra elengedtem. Azt hiszem. Mindenem, amim volt, beletettem, most már csupán csak az a dolgom, hogy bízzam benne.
"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek..." - morzsolgatom magamban Kahlil Ginbran útmutató gondolatait. Igen, tudom. Így van ez... Minden megnyilvánulásából tapasztalom, hogy gyökerei belőlem tartják, saját lombja a végtelenbe nyújtja. Messze előttem és szinte beláthatatlanul magasan, fölöttem szárnyal. Nem tudom, valóban úgy van - e, hogy én, az anyja tanítom. Fogantatása pillanatától Ő tanít engem. Emlékszem az érzésre, amikor TUDTAM, hogy ketten vagyok. Tudtam. Honnan? Belülről, fölülről. Csalhatatlanul, pedig először lettem anyukává. Istenem, még csak most volt... Hová repült 27 év? Szívem dalolja cserfes kis mondatait, lelkem látja csetlő - botló lépéseit. Hallom kacagását, mikor a játszótéren ugróiskoláztam neki. Hangja felverte az álmos téli délutánt, ott, az üres játszin. Puha, fehér takaró simult az utcára, épp ezért kaptam ölembe, s szaladtam le vele. Hogy lásson havat, érezze azt a friss, tiszta levegőt, amit a városban csak a tél hozhat el. Valaki száraz ággal rajzolt s hagyott árván ugróiskolát a vakító makulátlanságban, s én önfeledten ugráltam végig fél lábbal, mint ahogy kislánykaként annyiszor. Ő csak nézte kerek szemmel, ámulva, és kacagott, kacagott, oly édesen, szívemnek oly kedvesen...
Égetőn forró könnyek folytak végig arcomon, ahogy gyönyörködtem benne, miközben az idő visszarepített szüleim, nagyszüleim, őseim idejébe. Láttam benne múltam s jövőm kötéltáncát. Ismerős arcaikat, gesztusaikat, szemeik vigyázó tekintetét, hallottam szívük gondolatait.
Kislány! - tép vissza galléromnál fogva telefonom hangja a múltból. Mi?? Hirtelen fel sem fogom, amit hallok. És mi az, hogy "hirtelen", mikor egész nap, egész háromnegyed évemben, egész felnőtt életemben erre vártam...
Édes Istenem! Anyuka lett az én kicsi lányom!
Ja, hogy én meg nagymami? Ezt még szoknom kell.
A mámorító, szemeimet elhomályosító, szívemben dübörgő ÉRZÉStől nem látok, nem hallok, nem érzékelek, nem gondolkodom...
Később... Modern, mai nagyikként magukra hagyjuk új kis családunkat, szokjanak az együttlét mostani formájába, ismerkedjenek, tapasztaljanak, érezzék egymást zavartalanul.
Még később... Urammal a Balcsi partján, kedvenc titkos rejtek - stégünkön lógatjuk lábainkat a még kellemesen hűvös, simogató vízben. Több életen át tartó, örök kapoccsal közöttünk, szavak nélkül érezzük, tudjuk egymást. Végérvényesen megváltozott az életünk s vágyjuk: nagyobb szükség lesz ránk, mint valaha. Pedig örömittasan és boldogan ringattam sajnálatba magam az imént, az idő múlása fölött érzett átmeneti lehangoltságomban. Hogy is van ez? Pillantással korábban, karjaimban tartottam újszülöttemet, most pedig nagyszülőkként húzódunk vissza tapintatunk sátrába, s adjuk át a helyet az élet körforgásában új szerepet vállalóknak. Kicsit sajnálom magam...
Újdonsült érzéseim keltette gondolataimba merülve, észre sem veszem, hogy már egyedül üldögélek. Telhetetlenül szívom magamba a látványt: balra, szemben a Badacsony jellegzetes lapos teteje, mint egy leharapott tortaszelet, jobbra a Szántódi rév dörren egy rövidet az elköszönő nap narancssárga fényében. Középen mindig találkozik a két iker - komp, eként üdvözlik egymást. Randevújuk tükrözi Balatonom romantikus lényegét. Megunhatatlan...
Elmélázva mosolygok magamban, mikor délceg huszárom mögém lopózva nemes egyszerűséggel nekem szegezi a kérdést:
Na, hozzám jönnél még egyszer? Nagyi...
Nos, Nagyi, ha most is hozzámennél, tedd meg! MOST tedd meg!