Rabul ejtetten...

Szenvedélyesen szeretem a hajnalokat, a magányos tengerpartokét különösen. Valahogy minden új nap tökéletességének ígéretét rejtik.

Mikor némán, mozdulatlanul álldogál a sötét,  apró halacskák táncát követve, halkan susogva lubickol az ébredő tenger,  alig csobbanóan fodrozódik többsoros harmatcsepp - karkötő - kör a felszínen. Amikor még minden éjkék.

Ott, ahol ég a vízzel összeér, apró fehér gyöngysor feszül a víztükrön: szorgos hajnali halászok ringatóznak jellegzetes kis hajóikon s gyűjtögetik rutinos mozdulatokkal, friss zsákmányaikat. Jótékony sötétség leplezi kemény munkájukat, csupán távoli csónakjaik  fényei jelzik megbízhatóan ottlétüket.

Egyszer csak jobbról, a távolból, a még alvó égen feltűnik egy közeledő, aprócska, ám mégis jól kivehető fénypont. Egyre nő és egyre ragyogóbb. Kísérője tisztán hallható, tompán morajló, ismerős hang: érkezik az első repülő. A látvány festővászonra kívánkozik. A párátlan, tiszta hajnal fényében, a kék égen megmártózó hatalmas, tiszteletet parancsoló, mégis kecses, fenséges gépmadár, ugyanakkor alatta a vízen, apróságával, hetyke ringásával, fáradhatatlan szorgalmával, szinte pimaszul merészkedik szembe vele egy kis hajó. Összeköszönnek egymásnak. Nekem, aki az erősödő fényben hunyorogva ámulok a látványtól, marad a színtiszta illúzió, maga a csoda. Az élet szép!

Az utasok és a személyzet már látják a napkeltét onnan fentről.

Én itt lent, még megilletődötten gyönyörködöm újra és újra, hunyorogva, ám boldogan. Mozdulatlanul, lélegzetemet visszatartva, kicsit úgy érzem, kéretlenül lesem meg ezeket az intim pillanatokat.

Ez a mi mindennapos kis titkos, tanúk és tabuk nélküli randink. Képes vagyok pirkadat előtt kisurranni a teraszra, kikönyökölni a még vízcseppes korlátra és belefúrni arcom a sós, párás "dunyhába". Páratlan. Csak ketten vagyunk, a természet és én. Mindenki más alszik még, vagy legalább is máshol van jelen. A part, a szellő, a víz bizalmas suttogása csak az enyém. Mint ahogy enyém a hála is, amiért mindennek részesévé válhatok. Minden nap, újra és újra. Kicseréljük tisztává, jól láthatóvá lett, itt valahogy megérthetővé váló, amúgy talán zavaros gondolatainkat. Már régen nem fotózom a pillanatot: megörökíthetetlen. Aztán elszakad a gyöngysor, szétgurulnak a fények, hazaindulnak a hajók. Derengeni kezd, de még mindig minden kék. Hihetetlenül kék. Az ég, a föld, a víz, az egész kis világom. Távolból, lassan kirajzolódik a túlsó part, szemben fehéren kanyarog egy hegyre tartó meredek út, kergetőznek a felhők, hangos ébresztőt fújnak a sós víztömeg felett alacsonyan cikázó fecskék. Hirtelen erős fény és éles lárma kerekedik, mozgásba lendül minden.

Aztán feltűnik a CSODA, személyesen! Mondják, hogy a cél az út maga. Hajnalonként ez itt négy és fél perc. Ez idő alatt rohan fel, fel, hogy ellentmondást nem tűrően, elfoglalja méltó helyét égi trónján. Izzó fénygömb Ő. Bámulatos, varázslatos, jelenlétével azonnali forróságot és vakító fényt árasztó. Fenségessége mellett, vagy annak dacára, hihetetlenül könnyed mozdulattal feszíti meg, szavakkal leírhatatlan látványt nyújtó arany hídját, s engedi egyben lágyan, hívogatón ringatózni. Fénye örömtáncot jár a vízen. Felkelt A NAP!

Lesétálok néhány lépcsőn, és a napfényben fürdőző apró kavicsokkal masszíroztatva talpaimat, besétálok a selymesen simogató vízbe. Keresek egy faágat és az apálytól visszahúzódó víz hátrahagyott homoklapjába karcolom csupa nagybetűvel: KÖSZÖNÖM!

Szemben az izzó gömbbel, leülök egy nagyobb kőpáholyba, lábaimat térdig a hűvös tengerbe merítve azon tűnődöm, hová tűnik itt minden görcsös ráncom az évnek e két, - jó esetben három hetében? Bár tulajdonképpen nem is érdekel...

Nos, ezek az én saját élményeim, ezért azt mondom: aki nem hiszi, járjon utána!