Nyári kaland

Na, ha ezt látnák az irigyeim...

Nem esik jól, de gyanítom, vannak egy páran. Lehet, ennél azért kicsit többről is szó van, inkább talán zavar is. Ugyan nem tudom, mire irigykednek, mégis érzem rajtuk. Mondjuk, éppen lehetnének tippjeim, ha nagyon belegondolnék, csak ezeket én nem olyasminek értékelném, ami miatt irigykedni kellene. Meg aztán, ebben a tikkasztó hőségben nincs is szabad kapacitásom gondolkodni bármin. Bágyadt és lelassult vagyok, mint egy büntetésből sarokba térdeltetett, lógó levelű szobapálma. Tulajdonképpen mindegy is. Úgysem értem a logikájukat sem, az értékrendjük is távolabb áll tőlem, s nem is érdekel. Remélem... na, jó, egy kicsit talán mégis. Szeretem, ha szeretnek, vagy legalább is kellemes érzésekkel illetnek távollétemben is. Ilyen vagyok, na.

Gondolataimba merülve állok a selymesen simogató, már - már langyos, térd fölé érő vízben és csak vagyok. Néhány perce kelt fel a nap. Na, az sem volt piskóta. Azonnal ezer fokkal izzón tudatva a világgal - és velem, aki a korai aranypompában megmártózva, épp egyedüliként bitorlom e gyönyörű partszakaszt -, érkezését. Már, ha tündöklően vakító fénye, egészen véletlenül, elkerülte volna figyelmemet.

Azon tűnődöm, miben más a tenger a Balcsitól, mármint érzésre. Mindkettőt szeretem, s mindkettőhöz kötődöm is, kivételes gyerekkori és mostani emlékeim, élményeim okán. Épp ezen mélázom magamban, mikor váratlanul, a semmiben született fodros szélű, fehértarajos, erejüket hetykén fitogtató, vagány hullámok, irgalmatlan erővel ledöntenek lábaimról. Rég nevettem ennyire önfeledt örömmel ekkora lökdösődés miatt. Aztán, úgy öt-hat erőteljes dobás után, ahogy jött, úgy ment, elsimul a víztükör, s jelentős mennyiségű tengeri hínár törmelékével nyakon zúdítva, ránt vissza a pillanat a jelenbe. Különleges egynyári karkötő fonja körbe csuklómat, amolyan mélyzöld, tengeri sásból bőrömre simuló. A selymes víztömeg természetes felhajtó erejét kihasználva, a jó ég tudja, meddig lebegek - gondolataimat békésre mosatva a sós vízzel -, mire hirtelen érzett, kívülről jövő borzongással végre rászánom magam a partraszállásra. Nem szeretem az érzést, amikor a víz habkönnyű súlytalanságából kicsobbanva, szembesülök valós súlyom terhével... viszont közben lábaim előtt hever maga a csoda. Előbbi rossz érzésem illanásával rácsodálkozom a hihetetlen, talpaim alá simuló aranyszőnyegre. Csak nézek, csak nézek, ámulok némán, mert én még ilyen sose láttam. Vagy nem emlékszem rá. Ahogy a víz vissza - visszalüktetve magát a mélységbe, millió aranyrögöt partra sodorva, ezerfelé szórja fényének káprázatát a hátrahagyott partszélen. Hű, a látvány páratlan. Annyira belefeledkezem a szokatlan jelenségbe, hogy nem esik jól a közeledő erős zaj forrását tekintetemmel megkeresnem. Csak hunyorgok a szemeimbe kéretlenül tóduló iszonyat mennyiségű, vakító fénytől. Mi a jó ég ez a dübörgő berregés? Kérdem bosszúsan, csodálatomban megzavartan, csak úgy magamban. Ja, már látom, egy gyönyörű, hófehér helikopter. Nem is tudom, hangerején kívül, miért és mivel vonta magára éles fénytől könnyező figyelmem. Talán vakító makulátlanságával. Messziről könnyű kis felhőpamacsnak is nézhetném, ha éppen hangtalan lenne. De ugye nagyon nem az. Ó, egek, hová született szerencsefia magáncsodája lehet ez a habszínű délibáb?

Jókedvem kerekedik. De jó most, hogy egyedül álldogálok a parton! Hullámok csapta virgonc szél kócolja frissen festetett mézszínű hajam, bele - belecsapkodva hol a szemembe, hol a számba. Na ja, kell nekem vállig érő sörény. Mondjuk ez nem annyira romantikus része a dolognak... Indulás előtti napon voltam fodrinál, mégiscsak nyaralni jöttem, vagy mi. Hülyeség tudom, mégis eljátszom a gondolattal: hátha beesik valami. Például, álmaim lovagja, sose lehet tudni. Aztán mégis megint úgy fogok kinézni, mintha kötél nőtt volna a fejemre. Nem tudom, akik a városban selymes hajukkal spontán csinosak, vajon milyen gyakran mossák, de az enyémet minden áldott alkalommal tönkrevágja a sós víz. Mindig. Na, mindegy. Szóval, álldogálok egy kevés fakózöld mohával síkosra benőtt sziklán a part szélén, s hagyom, hogy a hullámok beterítsenek minden apró, szivárványos, csillogó kis cseppecskéjükkel. Remélem, de nagyon, hogy a szokásos, reggeli portyájukat oldalazva járó apró tarisznyarákok ma máshol kezdik a napot. Viszolyogva tartok tőlük, nem szeretnék rálépni egyre sem. Véletlenül sem. Szerintem meghalnék, ha mégis. Vagy a frásztól, vagy az undortól, vagy a kövön verném be a fejem, attól. Vitathatatlanul - most mit szépítsem -, igenis formás testemre (sok kemény, edzőteremben nyögve töltött munkaóra van benne) aprócska, hófehér bikini feszül, apám mosolygós, huncut kék szeme köszön vissza pillantásomban, amint nézem a valószínűtlenül kék háttér előtt táncoló helikoptert, s arra gondolok, biztosan észrevettek onnan fentről. Nevetve integetek a pilótának. Miért is ne? Ők fentről ugyanazt látják, mint én lentről bámulva öket: égkék háttér előtt hófehér kis csodát... Itt most ez volnék én. Egyedül a parton, nyár van, pörgős zene, jó sós tenger, lobog a hajam a szélben, mint Shrekben a Szőkéé, a magam 35 évével sok minden belefér. Akár még az is, hogy egy olajmágnás - kizárólag miattam -, vízre teteti a helikoptert, vagy legyen inkább hidroplán - nem értek hozzá, bár filmekben láttam már -, kinyílik az ajtó, s egy kedves, fehérségével már-már szinte kék vászonba bújtatott, huncut szemű, fájóan jóképű srác megszólít: jöjjön kisasszony, az Emir vendégül látná egy italra a fedélzeten. Jó, mi? Engem. 2019-ben, a Görög tengerparton, mint a mesében. Jesszus, ereszkedik a repülő, vagy mi, na, a helikopter. Ez most komoly? Úr Isten, nincs itt senki, aki tanúja lenne. Most tényleg megláttak? Mi a francnak kellett integetnem? Úgy egyáltalán, nem hogy olyan vadul, elszántan, még ugrálva is, mint a kétségbeesett hajótöröttek. És ha elrabolnak? Tuti, sosem találnak meg. Békeidőben egyébként okosan féltő Anyukám Óbudán, frászt kap, ha nem érek haza 3 nap múlva, szerdán délben. Pedig ez a valami jön, de tényleg jön. Micsimicsimicsi mit csináljak? Fussak? Maradjak? Ez pedig bizony most leszáll itt. De hol? Behozhatatlan fölénnyel győz a kíváncsiságom, maradok...  Már mindenem csupa víz, ahogy a tetőn pörgő - forgó  propeller, szédítő tempójával örvényt csavarva, millió sugárban frissítőt spriccel szanaszét. Mindjárt lecsapja a glóriát a fejemről. És úgysem hallok semmit ettől az őrjítő hangtól. Ezt nem hiszem el. És basszus neeeee... Itt a srác! Hú, de szép! Hány foga lehet? Ezer? És mitől oly igazságtalanul fehér mind? Jézusom, milyen szemei vannak! Ááááá! És ezt most tényleg nem látja senki? Anyááááám...

Üdvözlöm Kisasszony! Beszél angolul? (Persze, hogy a Kisasszony (mármint én), beszél angolul. Mindenki beszél angolul, ki ne beszélne manapság angolul?)   B...  úr (nem értettem a nevét) szeretné önt vendégül látni egy italra a fedélzeten. És már nyújtja is a kezét. Mi? Most komolyan megtörténik? A nyitottá lett ajtó és közte felfedezett szűköcske résen, félénken bekukkantok a gép pazar belsejébe. Pislogni is elfelejtek, tényleg ott ül egy hófehérbe öltözött, jól szituált, igen gazdag(nak tűnő) úriember. Asszem. Kiszáradt a szám. Próbálok nagyot nyelni, hátha jobb lesz, de nincs egy csepp nyálam sem. Citrom! Citromra kell gondolni, már emlékszem, attól beindul. Ezzel szokták szívatni a fúvósokat. Mi is csináltuk suliban. Ki kéne nyögnöm valami értelmes választ. Megnyalom a számat, remélem, nem érti félre. De hát nem is én nyaltam meg - döbbenek rá hirtelen. Mi???

Hirtelen a semmiből egy fekete fejű apró szőrmók néz farkasszemet velem. Másfél centire az orromtól. Fura, mégis ismerős "illata" van, hozzá szokatlanul vékonyka kis hangja. Csak nézzük egymást és nem értem. Ez mi??? Érdes kis nyelvével súrolja a számat ezerrel, és úgy csóválja a farkát, mintha kötelező volna. Ez egy kiskutya. Értelmezem a helyzetet értetlenül. Selymes, széles, piros masni a nyakán. Mi??? De hogy kerül ide? És hol a helikopter AZZAL a gyönyörű félistennel, aki éjfekete bogár szemeivel úgy de úgy tudott nézni... 

Valahol a távolból kellemes zene szól. Most mi van??? Egy árva huncut hangot sem értek. Az ismerős dallam egyre hangosabban követeli azonnali visszatérésemet a most-ba. Figyelek, próbálok jelen lenni, hallgatok: booldoog booldoog, booldog születésnapot... Isten éltessen Kicsim - hallom Kedvesem hangját. És végre, bár nagyon - nagyon, de nagyon lassan, tényleg felfogom: már ébren vagyok, szülinapom van! Éééés kaptam egy kiskutyát! Egész életemben erre vágytam és most tényleg itt van és nyalogat szüntlenül, és szuszog és csóvál és bújik, és az enyém, és kit érdekel már, álmom festette kőgazdag Emirje? Sosem fogom megtudni, mi történt volna, ha...

Na, ha az irigyeim most látnának...