Ma esti, rögtönzött hálalistám:

Hazafelé zötykölődöm a komfortosan melegre fűtött villamoson. Odakint reménytelenül szakad az évszakot tévesztett eső, fázósan, kellemetlenül, kéretlenül is hideg zuhanya alá parancsolva engem. Gondolatimba merülve, nyakam meleget ígérő kapucnimba húzva, igyekszem komfortossá tenni utamat, mikor a megállóba érve felszáll egy kis család. Elöl anyuka, helyes, kényelmes pufi kabátban, szorosan, melengetőn, magára kötött kenguruba csomagolt babácskáját óvón, babusgatón simogatva, s leül az ajtóhoz legközelebb eső, két üres ülés egyikére, rögtön az ablak mellé. Utána csörtet úgy három év körüli szöszke fiacskája, hangosan, parancsolón, s toppantva ordít anyukájára: ééééén akartam oda ülniiiii! Kábé ezer ülés van szabadon, a szinte kongó villamosban... Anyuka szó nélkül, engedelmesen arrébb csusszan a külső helyre, s szelíden, halkan szól: itt háttal ülsz a menetiránynak. Szöszke felpattan, s áttrappol az ajtó másik oldalán,  szemben lévő, szintén üres üléspár ablak melletti székébe. Apuka mellé áll, mintegy testével zárva el az utat, nehogy leessen kisfia a ringatózó ülésről. Szeretettel, kedves mosollyal gyönyörködi néhány lépésnyire pihenő asszonykáját. Jó nézni őket. Beérünk a következő megállóba, leszálláshoz készülődnek. A kisfiú, összeszokott, biztonságot adó mozdulttal csúsztatja apró kezét apukájáéba. Leszállnak és vissza sem nézve, halkan beszélgetve, elindulnak a fedett megállóban, a lépcső felé. A picivel magára maradt anyuka nehézkesen feltápászkodik az ülésről, bizonytalan léptekkel, óvatosan lekecmereg, majd elindul a fiúk után. Láthatólag minden szereplőnek rendben van ez így. Hosszan nézek utánuk, miközben őszintén hálát adok magamban családunk férfitagjaiért -,  ez esetben azért, mert ők bizony kinyitják előttünk, lányaik - asszonyaik előtt az autó ajtaját, kihúzzák a széket, miközben hellyel kínálnak az asztalnál, kezüket nyújtva, természetes és megszokott módon segítenek le bennünket a járművek lépcsőin. Nem kötelességből. Tiszteletből, figyelmességből, jólneveltségből, szeretetből. A sorrend felcserélhető.

Saját megállómba érve, én is leszállok. Nem sietek, mindegy már, mennyire ázom el. Arcomnak, oromnak, tüdőmnek jól esik a mélyre szívott friss levegő az egész napos, zárt térben töltött munka után. Egy kapu elé érek, mikor az út túloldalán, céljához érve, megáll mellettem egy autó. Kiszáll belőle egy jól öltözött, elegáns, ápolt férfi, és bár simán megtehette volna, hogy keresztezve az utam, besétál a kapun, mégis másként döntött. Időben és néhány lépéssel még előttem is érkezett, mégis megállt és maga előtt, elengedett. Pedig közben ő is elázott, bőrig. Mikor meglepetésemben jólesően megköszöntem figyelmességét,  vidám mosolyomat viszonozva szólt: szívesen. Hm. Az élet szép! Aztán házunk elé érve, mielőbb nyitnám a kaput, hogy végre belépjek a száraz, fűtött, kellemesen meleg lépcsőházba, mikor mellém lép egy - két hatalmas, teli cekkert cipelő, nálam fiatalabb - férfi és a két szatyrot egyik kezébe áttéve, kinyitja előttem a kaput, hogy előre engedjen. 

Hálás vagyok ezekért az élményekért, köszönet érte minden ismeretlen szereplőnek!