Karácsony ürügyén...

Előre bocsátom, nincs rossz hangulatom. Csak töprengek az élet nagy kérdéseiről. :) ;)

A mai eszemmel azt gondolom, a legértékesebb ajándékaim egyike az idő, másik a figyelem. Ha adhatom is, és ha kaphatom is. Nyilván vannak más értékeim is, mint  például az egészségem, ami közhelyesnek tűnhet, de egyáltalán nem az, aztán ilyen fontos dolgok többnyire az élményeim is. A jók azért, mert komfortosak, a rosszak azért, mert tanítanak...

Tegnap (is) történt velem, hogy egy páciens a két, iskoláskorú gyerkőcével, időben jócskán megcsúszva érkezett az előre egyeztetett időpontra, vizsgálatra. Mentségükre legyen mondva, út közben jelezték, hogy késni fognak. Azt ugyan nem, hogy annyit, amennyit... Bármikor, bárkivel előfordulhat ilyesmi. Ilyenkor két dolgot mindenképpen érdemes mérlegelni:

1.) Belefér - e a nyitvatartási és / vagy rendelési időbe a késve elkezdett orvosi vizsgálat? (Időszakos látásellenőrzésről beszélek most.)

Olyan ez, mint például, hogy csak viszonyításképpen kettőt említsek, az élelmiszerek, gyógytermékek esetében a szavatossági idő, ami ugyebár nem a vásárlás időpontjára, hanem a termék biztonságos és hatásosságát garantáló elfogyasztásának határidejére vonatkozik. Vagyis, befejeződik - e a vizsgálat, a fizetés, számla kiállítása, mosdó használata s a többi, a rendelő nyitva tartásába? Mert, hogy az ott dolgozó is ember, még, ha szolgáltató is... Jogokkal, nem csak kötelességekkel.

2.) Kérjen - e a páciens újabb, biztosan és tervezhetőbben megvalósítható időpontot, amikor az előjegyzett időszakban majd pontosan meg tudnak jelenni?

Az aznap késő délutánra foglalt és késői érkezésük miatt, estére megvalósult időszakról beszélek. Mert - már sokadik ilyen helyzet adódott -, az én, (szolgáltató / alkalmazottja) privát időmről van szó. Ami ugye pénz... Egyébként most nem a pénzzel kifejezhető értékére gondolok, hanem arra, hogy - egy kicsit filozofikusnak tűnhet, nekem mégis fontos -, szóval, hogy mindnyájan egy egységnyi idővel érkezünk erre a földre. A születésünk pillanatát tudjuk, a végét viszont nem. Ha az az illető, aki a saját kényelme, nemtörődömsége, bármije okán, rabolja az én időmet, nos, az vajon a saját életének idejéből, bármikor, bármennyit is, visszaad nekem? Ugye, nem? Akkor mégis hogy jön ahhoz, hogy az enyémből kéretlenül elvegyen? Itt most, mivel én írom ezt a gondolatmenetet, épp az enyémről van szó, de természetesen minden, ebbe a helyzetbe belesodródó ember, nem kevésbé fontos idejéről is beszélhetünk. A vizsgálat és a távozásuk jócskán a nyitva tartás után - nal végződött, mikor már - teljesen jogosan -, szerettem volna hazamenni, sőt, talán a hazafelé tartó utam felénél járhattam volna, ha időben be tudom zárni a rendelőt... Hogy nem nagy ügy fél óra? De, igen, fél óra is nagy ügy, ha azt elveszik tőlem és nem magamtól adom, és a sokszor fél óra még inkább az. Vajon miért nem tiszteljük egymás idejét, csak a sajátunkat? Miért is? Szóval, annyit késtek, hogy jóval a rendelő nyitvatartási ideje után mentek el úgy, hogy a vizsgálat végeztével még hagyták a szülők a gyerekeket, tv-t nézni, rácsodálkozni a rendelőben lévő, általuk addig még nem látott, számukra érdekes berendezésekre. Nézhetjük innen is, onnan is. Szerintem pofátlanság, tiszteletlenség visszaélni a vendégszeretettel. Esetemben megtehettem volna, hogy mire kiérnek a vizsgálatról, lezárom a tv - t a váróban, jelezvén a nyitvatartási idő végét, szólhattam volna erélyesebben, hogy itt a vége a napnak, kérhettem volna, hogy legközelebb igyekezzenek pontosan érkezni, és a jövőre nézve vannak egyéb megoldási ötleteim, de ebben az esetben, most a jelenséget figyeltem. Kicsit olyan ez, mint a diétákkal kapcsolatos engedékenység: csak egy kis kocka csoki még belefér, másnap egy igazán karcsú tortaszelet, hiszen kerek szülinapja lesz a főnöknek, aztán csak egy - két falatka, épp csak kicsi hurka, mert pont csapatépítő disznótorra megyünk... (már aki) Aztán, egyszer csak, hol a vége?

Ennek kapcsán egy másik témát is feszegetek, jelesül a vásárlási szokások egyik megváltozott, feltűnő módját. Én még abban a - mára elavultnak tűnő -, egyébként megkérdőjelezhetetlenül logikus szabályrendszerben nőttem fel, s ennek kapcsán belső értékrendem is azt diktálja, hogy a ki nem fizetett termék, akár élelmiszer, akár ivóvíz, bármi, az üzlet tulajdona. NEM a leendő vásárlóé, ezért a boltban nem elfogyasztható. Az üzletben nem végzünk fogtömést, csak mert vásároltunk egy fogászati széket, nem heveredünk le egy jót szunyókálni délután, csak mert akciós áron, szerencsésen hozzájutottunk egy kényelmes, egyébként a derekunkat pont optimálisan megtámasztó, menő ágyhoz. Valamiért mégis teljesen általánossá lett napjainkra az a helyzet - számtalanszor látom -, hogy a boldog is és a boldogtalan is, ezt - azt falatozva, majszolva nézelődik az élelmiszerüzletekben, a gondolák között. DE MIÉÉÉÉRT?? Kérdem én, a biztonsági őr hol van ilyenkor? És a belső morál? Régen ilyesmi miért nem jutott eszükbe, most pedig miért igen?

A másik, kedvencemnek egyáltalán nem nevezhető jelenség, amikor a gyerekeket cipőstül beleültetik a szülők a bevásárlókocsikba, ahová én (és természetesen mindenki más is), mint következő vásárló, az élelmiszereket teszem, és itt megint lehet pro és kontra, vitatkozni. A szutykos kézi kosarak gyomorforgató állapotáról nem is szólva...

Ezen a ponton inkább abbahagyom az elmélkedést, mert egy fecskeként ugyan szóvá tehetem mindezt, olykor meg is teszem, ezzel együtt túl sok reményt nem táplálok magamban a változáshoz.

Hozzáfűzném, egyáltalán nem vagyok egoista, sőt megkeseredett ember sem, csak nyitott szemmel járok és gondolkodom. Atyai, anyai örökségem, mint ahogy szabálykövető neveltetésem következményeként  fegyelmezettség is. Lehet, nem korszerű?...

Hogy hogy jön mindez a karácsonyhoz? Idő, figyelem, figyelmesség... - így.