Hogy is van ez?
Pestiesen szólva: az megvan, hogy egy még meleg, szikrázóan napos, tiszta, kék egű kedd délelőttjén, Zamárdi, Saunddal letarolt, kullancsok lakta, valaha selymes, gondozott pázsitján, hátadat kényelmesen egy termetes fa öblös mélyedésébe süllyeszted? Hogy fátyolos tekintettel, révetegen bámulod a Tihanyi Apátság szemben, a nap, simogató sugarai által körbenyalábolt ragyogó látványát? Kerekre meredt szemekkel, rajongva gyönyörködsz és nem érted, milyen mérnöki logika teljesedhetett ki megalkotása által?
Bámulatba ejtő építmény, ezt évről évre el kell ismernem magamban, szóvá kell tennem és újra meg újra meg kell csodálnom. Hogy pont oda épült, ahova, hogy mindig beragyogja a nap, hogy olyan méltósággal szemléli körben a Balatont, ahogy semmi más a környéken... Szemből, igazán nem is nagyon tudsz hirtelen másra figyelni.
Idén is ez történt. Pontosan ez, miközben, hogy a kezdeti felhőtlen jókedvemnek búcsút intsek, a világ komoly dolgairól elmélkedem csendben. Úgy kell nekem...
Történt ugyanis egy kellemesnek ígérkező, madárcsicsergős, kávéillatú, álmos, Földvári reggelen, hogy még kissé fókuszálatlan szemekkel, könnyelműen - és lassan, hogy meg is értsem - elolvastam egy posztot, ami arra buzdított minket, szülőket, hogy tanítsuk meg a gyermekeinket arra: segítsenek másokon. Aztán két órán belül egy filmben a háttérből is ugyanezt hallottam, minek kapcsán, gondolkodóba estem.
Kicsit félretéve a kérdést, a Zuram és én, (mi ketten :)) Földvárról áttekerve Zamárdiba - ez már hosszú évek óta megszokott és nélkülözhetetlen rutinná lett rituálé nálunk, - túlhajtott bringámat leparkoltam, kényelmesen letelepedtem évek óta kedvenc padunk mellett, megszokott és ránk türelmesen váró lombos fánk árnyékában, s elgondolkodtam azon, miért is nem arra neveljük elsősorban gyermekeinket - és talán magunkat sem -, hogy mindenekelőtt önmagukon segítsenek? Arra vajon megtanítjuk őket?
"Segíts magadon, az Isten is megsegít", halljuk, ismerjük ezt a mondást, de valóban halljuk, ismerjük e mondást, használjuk - e, élünk - e vele? Alapvető életfelfogásként. Ezen a ponton nem az ego eltúlzott nyomulására gondolok.
Itt van például nemzedékem, korosztályom jelen státusza.
Mi abban az élethelyzetben szocializálódtunk, amiben a munkahelyeinken létezett egy ranglétra, egy helyi hierarchia. A főnökök, szerencsésebb esetben vezetők kiosztották a feladatokat, jó esetben munkaköri leírásban rögzítették azt, tudatták és elfogadtatták velünk, majd számon kérték tőlünk, rajtunk. Ezért kaptuk a fizetéseinket.
Mostani éveinkben, utóbbi évtizedeinkben pedig kéretlenül is azzal szembesülünk, hogy nekünk kell önállóan megérteni, kitalálni, megvalósítani saját helyünket, helyzetünket, körülményeinket a szűkebb és tágabb környezetünkben, de mindenekelőtt magunkban, belül. Kellő önismerettel, bátorsággal, hogy úgy mondjam kurázsival. Rendelkezünk - e mindezzel?
Ha őszinte szeretnék lenni, szülőként gyermekemtől, rajta keresztül az ő nemzedékétől tanulom ezt a mostani aktuális létformát, állapotot. Ismerkedünk egymással, mert számomra idegen, s egyben ijesztő ez a fajta magamra utaltság. Persze vonzó is a vélt szabadság (illúziója), amivel ez a mostani életfelfogás és hozzáállás jár, de egyben elbizonytalanító is, hisz nem tudom, vagyok - e elég korszerű ehhez, ebben a szemléletű, elvárású világban eligazodni, talpon maradni, új gyökereket eresztve megállni a saját lábamon? Mert máshogy nem megy már, a mögöttünk lévő régi típusú utak elkoptak, a hozzájuk visszavezető kapuk bezárultak, az új utakhoz pedig teljesen más készségek, eszközök szükségesek tőlünk.
Számomra nyitott marad a reményteli kérdés: ugye képes vagyok felnőni a feladathoz? (Persze?) Ha játékban szeretnék maradni, mennyire vagyok rugalmas a megújuláshoz? (Kellőképpen?) Magamnak ekkora és mekkora tempót diktálva sanszos beérni a témában élenjárókat? (Akkorát mindenképpen, amekkora még inspirál?)
Az eredeti gondolatmenetnél maradva: mi mindent tehetünk magunkért igazán és még aktív felnőttként, beillesztve aktuális elképzeléseinket, jelen és jövőbeni lehetőségeink keretei közé? És épp átlépve azokat, ismerős, vagy épp járatlan, külön utakat találva?
Kedves olvasó, milyen öles léptekkel, merre jársz az úton?
Ezen a ponton visszatérve a jelenbe, úgy döntöttem, kicsit elengedem a témát, hadd forrja ki magát a válasz bennem. Alakuljon. Kapjon lendületet. Piszkáljon fel annyira, hogy cselekvésre késztessen. Állítson a rajtvonalhoz...
Amíg mindez megtörténik, addig elballagok úszni egy jóízűt, a még - nyári simogatóan hívogató, szerelmetes Balcsimba. Elvégre nyaralunk, ráadásul randink van, vagy mi...