Emlékezem...

Ez az írásom szomorúra sikeredett s az élet írta. Az életnek pedig része ez is:

Mindig szerettem az őszt. Mindig.
Újrakezdés lendületével csalogató, új kalandokra csábító, vidám hangulatot keltett bennem. Kellemes, meleg, megnyugtató színeit, inspiráló, talpaim alá ezer árnyalatban simuló puha szőnyegét szerettem. Ezeket ma is.
Csak idén valahogy társul szegődött hozzá a múlandóság, az elmúlás nyugtalanító, nyomasztó, fájdalommal keveredő, vállaimat súllyal terhelő, légzésemet sóhajjá lassító szomorúsága. Az elszalasztott alkalmak, meg nem élt lehetőségek kétségbeejtő hiánya, s a vágy, hogy megállítsam - legalább csak röpke pillanatra - az idő, száguldó rohanását. Csak míg gondolataimmal utolérem magam... Míg rendbe szedem kusza érzéseimet.
Egy hajdan volt tanulótársam köszönt el a közelmúltban. Fájdalmasan, ijesztően s megrendítően korán. Sokkolón, váratlanul, a hírrel készületlenül érve. Ez az ősz - miatta -, nekem most a búcsúról is szól. Pillanatra megállva, emlékezve, közben önnön tükrömben nézegetve magam, töprengek saját életemen. Merre tartok? Jó tempóban? Jó irányba? Épp megfelelőbe? Idejét múltba ragadva? Miben kell változnom? Min kell változtatnom? Min sürgetően, min türelmesen, a megújulásnak elegendő időt hagyva? - Emlékezem, értékelek, derűre vágyva, zaklatottan, merengve.
Közben, hogy a szembesítő válaszokig kevéske időt nyerjek, a kényelmesebb s kellemesebb utat választom. Figyelmem, érzékszerveim, inkább az évszak kínálta szépségekre összpontosítva belátom, hogy illatai, fényei, hangjai, színei változatlanul, ámulatba ejtően csodásak. A lehulló levelek magukba rejtik, sejtjeikben őrzik nyári emlékeiket. Tanúi voltak kedves pillanatoknak, jó és izgalmas történéseknek s mostanra színeikben rendszerezik őket. A burgundi vörösben, talán egy nemes bor Balatoni hangulatát, a mézszínűben a nap simogató sugarait, a borostyán gyantába zárt titkainak ezernyi árnyalatát. Galagonya szenvedéllyel izzó vörösét, Vilmos körte zamatos sárgáját, rozsda érdes rőtségét, mesebeli kis Vuk puha, selymes szőrének látványát. Zizzenő esőcseppek kopogását, szellő surrogását, sejtelmes ködfátyol titkokat rejtő szürkeségét, szitáló harmatot, nyálkát az utakon. Csipkebokor mosolyát, esőtől nedves fékek lélekbe maró sikolyát.
Itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig énnekem...
Most nem. Nem nekem. Nekem nem most.