András & Kitti

András nagy napra készült.
Titokban már döntött, minden apró részletet eltervezett s úgy érezte, itt az idő. Később sem lesz bátrabb, hát nem húzza tovább...
Telefonjáért nyúlt s rákoppintott a "Szerelmem" gombra. A vonal másik végén Kitti csicsergett:
- Szia, Édes! Milyen napod van?
- Szia, Kiscsillag! Remek, csak hallani akartam a hangod. Mi a terved délutánra?
- Semmi. 5-kor végzek. Menjünk valahová?
- Igen, ezt tervezem. Jövök érted és elugrunk a Pólusba. El szeretnék intézni valamit.
- OK, már most várlak!
Miután elköszöntek egymástól, Kitti egy röpke pillanatra gondolkodóba esett: hétköznap nem szoktunk a Pólusba menni. Hm... Ezzel egy időben valami ismeretlen - nagyon mélyen a gyomra belsejébe nyúló - izgalom kerítette hatalmába. Még sosem érzett hasonlót. Csak nem? - Villant fel egy kósza gondolat benne. Úr Isten! Biztos! Biztosbiztosbiztos!

András, ahogy ígérte - pontban ötkor, megölelte a kapuban. Szenvedélyesen, megpörgetősen, boldogan, szerelmesen.
Vibrált, forrón izzott közöttük a levegő, mégis szótlanul ültek az autóban. András nem akart a dolgok elébe vágni, Kitti pedig annyira izgatott volt, hogy nem mert. Hátha szavaitól elillan a varázs.
Mire a Pólushoz értek, már minden szívdobbanása a torkában érződött. Amennyire csak képes volt rá, annyira közömbös arcot erőltetett magára. Engedelmesen (és három méterrel a föld fölött) lépdelt András oldalán. Érezte, ahogy párja kezébe simuló tenyeréről csiklandozva lecseppen a veríték. Jaj, de ciki - gondolta.
Egy váratlan kanyarban András megköszörülte kiszáradt torkát, szokott, udvarias mozdulattal kinyitotta előtte az elegáns kis üzlet ajtaját s remegő hangon megszólalt: itt vagyunk.
Ó! Ragyogott fel Kitty arca, s már nem tudta leplezni őszinte boldogságát. Hány éve is várta a pillanatot? Ott és akkor jelentőségét vesztette a kérdés. Ismét András imádott, erőteljes, érces, búgó hangja zökkentette vissza a valóságba, amint kedvesen a pulthoz kormányozta: karikagyűrűt szeretnénk.
És megtörtént!
Az első üzlet első gyűrűpárja a világ legtermészetesebb módján passzolt ujjaikra. Nem is keresgéltek tovább, a különleges, mámorító érzés mindkettőjük számára leírhatatlan volt.
Kifelé menet Kitti vett erőt magán először:
- Hm... sikerült meglepned!
- Örülök, nagyon örülök - ragyogta be András széles és őszinte mosolya a délutánt. Boldog vagy?
- Igen! Válaszolta megilletődötten Kitti. Kicsit zavarban is volt. És... mikor? - kérdezte.
- Most! Válaszolta András nagy lendülettel, és már térdelt is le a parkolóban. Kitti, szeretlek. Mindennél jobban. Kérlek, légy a társam egy életen át! Megtennéd, hogy hozzám jössz feleségül? Egyetlen percet sem akarok tovább várni! - S gyönyörű, mézszínű szemét várakozón a lányra szegezte. Szemüvegének vékony lencséjén, pillanatra megpihent a napsugár.
- Igen! Igenigenigenigen! Ezerszer is igen! Boldogan! (Mondjuk ez messziről is tisztán látszott...)
András felállt, örömtől mámorosan Kitti ujjára csúsztatta a várva várt, a világ legszebb, legcsillogóbb, legértékesebb kis karikáját, igaz és őszinte szerelmének ékes bizonyítékát. Azért ez a pillanat a férfiembernek is különleges, na...
Kitti szeme könnybe lábadt. András nyakába csimpaszkodva szorosan átölelte, elérzékenyülve beleszuszogott a nyakába és csak szívta, itta magába az imádott illatot. Majd végre valahára lágyan megcsókolták egymást.
A világ megszűnt körülöttük, csak ketten voltak a szerelmes pillanat törékeny varázsában.
András törte meg a csendet:
- Mikor... jelentsük be? Mikor menjünk a szüleidhez?
Kitti szinte - na, jó, nem szinte, rögtön - felsikoltott:
Most! Hát most, azonnal! Világgá akarom kürtölni! Jaj és annyi mindenre lesz szükségünk: valami régire, valami újra, valami kékre...
András szerelmesen mosolygott szíve - lelke választottjára, s alig hallhatóan a fülébe súgta: meg ásóra, kapára, nagyharangra...