Adventi gondolataim...

Advent első vasárnapján...

Megint úgy indul az ünnepvárás, mint minden évben, és én makacsul, szentül megfogadom mindig, hogy jövőre igazi lesz.

Nem elvárós, nem megfelelni akarós, nem idegbajos, nem ingerült, nem erőn felüli, nem lélekromboló, nem ilyen, nem olyan, nem amolyan...

És de, és mégis. Már sodródnék, haladnék efelé...

Valamiért egyre korábban kényszeríti ránk a kereskedelem a HANGULATOT. Abnormálisan korán. Költői a kérdés: miért is?

Kéretlenül is, bántón hallgatom, látom a színes égőkkel feldíszített kis bódék árusai előtt egymást taposó, túlingerelt, hangos gyerekeket, az ingerülten, foguk között sziszegve veszekedőn példát adó, türelmetlen felnőtteket, a mindenre kész, a rohamot még épp hősiesen álló, ámde fáradt eladókat, és elkeseredve érzem magamban az egyre fokozódó, itt - ott parancsoló feszültséget. A kint már most fogyóban lévő, s az idő múlásával arányosan csökkenő, magasztos és lélekemelő ünnepváró, meghitt hangulatot. Külsőre nagyon szép minden, már ami a környezetet illeti. Az utcák, az üzletek ámulatba ejtő díszben pompázva, édes - mézes karácsonyi illatok, békebeli zenék, illúziók mindenütt. Ha szerencsénk van, hó is lesz. Csak az a fránya lényeg, az suhan megint illékonyan tova, valahol a karácsonyi vásárokon, a méregdrága csizmákba büszkén bújtatott, fázósan toporgó bokák között... Mint a hidegben kezünket melengető, sült gesztenye illata, mint a fűszeres, jófajta, aromás forralt bor zamata.

Gondolkodom, csak úgy, magamban: mit is ünnepelünk a húsvét utáni legnagyobb keresztény ünnepünkön, a szeretet ünnepének tartott ünnepek ünnepén? Jézus Krisztus születésének különleges ünnepét, ugye? Annak a Jézusnak, aki nincstelenül, egy igazán szerény jászolban, jámbor, meleget adó, kedves jószágok, és kegyelemből befogadott szülei körében született azon a bizonyos éjszakán.

Vajon mikor és hol csúszott el a történet külsőségekké silányult ál - ünneppé? Mitől lett oly fontos, hogy karácsonykor hűtőszekrényt, mikrohullámú sütőt, barkácsgépet, egyre nagyobb képernyőjű televíziót, toronyórát aranylánccal, ajándékozunk egymásnak? És főleg: miért??? Ez lenne a lényeg? Valóban? Biztos, hogy jó ez az irány? Kérdem költőien, gondolatban, csak úgy, magamnak. Persze, hogy tudom a választ. A saját válaszomat, s az nekem elég is.

Nos, én a magam részéről, kiszálltam ebből a fajta "ünneplésből".

Igenis konokul, maradok a karácsonyi fényeknél, meghitt hangulatnál, illő zenéknél, befelé fordulva, az általam lényegnek tartott értékeknél.

Hálával a lelkemben, sorra veszem szeretteimmel közös élményeinket, mérleget vonok az évben történtekről, és, igen, elmerengek Jézus születése kapcsán, a saját életemen.

Boldog készülődést kívánok, mindenkinek a sajátját!